Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy apukám.

1933-ban született Szegeden. A máig létező Toldy utcai óvodában játszottak a sokszor felemlegetett nagy diófa alatt.

Egyszer kirendelték őket az egyetem elé mert jött a Kormányzó Úr Őfőméltósága. Apukámék bátran kiálltak, átadták a kis ibolyacsokrokat. Apukám nem félt a Tengeres Bácsitól, hanem az a ló...

Kisgyermek korában sűrűn kerékpározott le a bátyjával a Tisza partjára, hiszen a közelben laktak: a régi vasúti híd mellett. Amikor 1944-ben a híddal együtt a családi házat is lebombázták, költözni kellett.

Ifjúkorában egy mestere, Sanyi bácsi nagyon megszerettette vele az asztalos mesterséget – elhatározta, hogy egész dolgos életét ennek a csodálatos alapanyagnak szenteli. A két dolgos kéz rengeteg járókát, kerti bútort, játékot, gólyalábat készített a Nívó Ipari Szövetkezetben több mint 40 éven keresztül gyerekek és felnőttek nagy örömére. A munkatársak a gyáron kívül is sűrűn találkozgattak, igazi baráti csapattá váltak például a Partfürdőn rendezett bográcsos beszélgetéseken.

Közben több szerelmet is átélt.

Az egyik a fotózás volt. A két dolgos kéz százával készített képeket munkatársairól, városáról, vagy éppen az általa kitalált fajátékokról.

De az igazi, utolsó lélegzetig tartó szerelem az ő Ilonkája lett. Kísérgetések, véletlen találkozók, randevúk, házasság. És az első, minden cifraságtól mentes karácsony egyszobás kis lakásban, egy plüssmaci ajándékkal.

1964-ben született meg gyermekük, Misi. Ettől kezdve a két dolgos kéz már egy egész családra dolgozott, megállás nélkül. A munka mellett sokat járt össze a Doba és a Juhász nagycsalád is, igazi szeretetet csempészve a hatvanas hetvenes évekbe.

Aztán ahogy fiú növekedett, sikerült egy nagyobb lakásba költözni a Vér-tó környéki egyik panelházba. A két dolgos kéz persze innen is bicajjal járt nyárban, vagy hóban a munkahelyre.

És szerette tovább, nagyon-nagyon az ő Iluskáját.

Kicsit megdöbbent akkor, amikor fia a kitanult autószerelő szakma helyett a tanári hivatást választotta, de saját példáján úgy gondolta: ha azt csináljuk, amit szeretünk, sok csodára vagyunk képesek.

Aztán egyszer csak eljött a nyugdíj ideje. Azt persze senki se gondolja komolyan, hogy Misi bácsi csak úgy nyugalmazza magát! Rendszeresen járt úszni ez a két dolgos kéz, természetesen kerékpárral.

És mindig igényesen bevásárolt imádott Iluskájának. Katonatalálkozót, munkatársi találkozót szervezett, és mindenkit meghívott, akit csak tudott. Meg aki még élt...

Szalámit és kolbászt töltött a panelház hatodik emeletén. Annak a panelszaláminak híre kelt a Mátrában, de a Gerecsében is.

És eljött az idő, amikor a legnagyobb álma is teljesült: unokája született. Sajátosan nevelte a kis csöppséget: „Neki mindent szabad” mondogatta sűrűn.

Csak a két dolgos kéz… az fáradt el. Előbb az egyik, aztán másik is. Az ész pedig ezt nem bírta, nem tűrte. Annak, aki egész életét mások segítésének szentelte, már a karácsonyfa díszítés se ment. Azért a Jézuska napján a két kar még átölelte a kis unokát.

Kórházi ágyak, csendes belenyugvás.

Régi idők egybefüggő, vagy éppen összefüggéstelen felidézése.

Az utolsó érthető, alig hallható szavaival 55 év mély szerelem után Iluskájától búcsúzott el.

Aztán még egyszer suttogva megkérdezte a fiától, hogy akkor ő most mit is kezdjen a karjaival.

Aztán a két dolgos kéz, meg a szerető szív örökre megpihent.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.