Hol volt, hol nem volt, talán Makkosházán innen, esetleg a Nagykörúton túl, élt egyszer egy pár.

Többen  voltak, mint egy páran, hiszen színesítette a helyzetet egy kamaszlány, valamint egy csökönyös macska, de hát mit lehet tenni, az ilyesmire a magyar a PÁR szót használja és punktum.

A hónapok múltával sűrűsödött, mélyült  köztük az összetartozás érzése, a szeretet, meg a szerelem is, sőt: egy kis pocaklakó készülődött titokban a világra, nem kis várakozásteli örömet izgalmat okozva ezzel az egyre többekből álló PÁR-nak. 

Szóval hát mit volt mit tenni: mint általában az ilyen sűrűsödéseknél, mélyüléseknél szok lenni, elhatározták, hogy barátaik előtt is kimondva ünnepélyesen is megerősítik érzelmeiket.

Állami keretek között, hogyan is máshogy.

Kezdetét vette a tervezgetés.

Úgy gondolták, hogy ezen az ünnepen minden olyan vegye körbe őket, amit ők szeretnek.

Legyen ott a természet a maga sok-sok zöldjével.

A barátaik, akikről már annyiszor kiderült, hogy együtt jó, sőt nagyon jó.

Legyen ott a szerény egyszerűség, bármit is jelentsen ez: gyűrűt, néhány szál virágot, vajszínűt, fehéret, egy kevés finom ízt, és csak néhány kedves szót, minden túlzás nélkül.

Miért is lényeges mindez?

Mert az embernek igen kevésszer adatik meg egy ilyen esemény.

Olyan, amikor az elmúlt hónapok, évek mélyen szép pillanatait hangsúlyosan megköszönheti a másiknak, és hangosan kimondhatja, hogy sok-sok ilyent szeretne még.

Hát így gondolkodtak ők ketten és rákészültek arra a napsütéses délutánra. Volt abban a rákészülésben az ékszertelenség elvesztése miatti duzzogás, tízórányi hivatali jellegű utazás, méretre ruhaszabás, éjféli pörkölthűtés a fürdőkádban és rengeteg tükrös próbafülke.

De ennek a párnak, akik tulajdonképpen mi vagyunk, szóval nekünk szavunk se lehet:

Mindent megkaptunk.

Önzetlen segítséget, felszállítást.

Kedves, megfontolandó szavakat abban a délutáni napsütéses teremben.

Sok mosolyt, nevetést.

Gerincfájós csakazértis fényképezést.

Dínomdánomos pezsgőzést az Ady Endre utcán.

Titkos krumplifőzést és terítést a tó partján.

És mindehhez csak annyit lehet hozzáfűzni, hogy miközben ültem ott elöl azon a széken, az járt a fejemben, hogy van az úgy, hogy minden egyszerre csak olyan szépen összefut, és összefonódik egy helyre. Minden olyan, amiért érdemes máról holnapra tovább vinni a történetet.

És bizony, ilyen pillanatoknál  úgy csendben van és olyan  halkan hallatszik az ember hangja.

Úgy gondolom, hogy ez a csend olyankor úgy is van jól.

Azt is gondolom, hogy a Teremtő /aki azért mellesleg egy nagy Tréfamester!/ ilyenkor olyan csudásan érzi magát, hogy örömében sok-sok apró ajándékkal szór meg bennünket:

• túrákat varázsol nékünk sok-sok tartalmas beszélgetéssel és gondolkodnivalóval
  
  
  
  
  
  
• kapunk patakvölgyet, tópartot, délutáni lankákat
  
  
  
  
  
  
• meg a tó vizét, ami hol hideg nekünk, hol langyos, mikor milyenre szeretnénk. 
  
  
• a patakon könnyebb átkelést, vagy szalmabáláról lemászást segítő kezeket. Mert hát elfeledtük megemlíteni: büszkék vagyunk belső útitársunknak és anyukájának teljesítményére. Mindketten csodálatosan bírták fel, meg le, és amikor meg kímélős kellett, akkor meg azt tették, amikor tudtak, jöttek ők ketten kint és bent!
  
  
  
  
• kapunk még itt-ott belógó Lalát
  
  
  
  
  - meg hagyományos szalámiversenyt , felejthetetlen ízekkel, állagokkal

… és minden olyat, amit idén, ebben a néhány napban szerettünk volna kapni.

A fenti sorok vagy sokan vannak, vagy kevesen.

Lehet, hogy elég lett volna ennyit írni Nektek , a „nektek”- be beleértve a Tréfamestert is,  hogy: 

Ezúton köszönünk szépen Mindannyiótoktól mindent. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.