Volt egyszer egy fiatal srác. Munkájában mackólábakat szerelgetett, szabadidejében fotózgatott, álmaiban csengetett, egy picit. 

           A munkaidőbe néha jelentősen belógott egy fiatal lány, aki ládákat fényképezett a műhely mögött. Kicsit húzta a lábát, naná, a baleset, de majd a fotózás feledtetni fogja  a fájdalmakat. A fiatal srác felkarolta, együtt ötleteltek a csudaképekről.

          A  szabadidőben a srác hétvégente a Hungária szálló táncos estjeire járt, itt ismerkedett meg a szegedi cukrászcsalád fiatal lányával, Rózsikával. Tánc táncot követett, hét hetet, és egyszer a táncterem ajtaján két Rózsika libbent be. A srácnak ez sok volt, látványban, érzésekben, és lépett. Odébb.

          Az álmai...nos az álmaiban mindig a Hajnóczy utcán járt. Követett valakit, valakiket. A célcsalád minden hétvégén itt sétált végig az utcán, egészen a Tiszavirág vendéglőig, ahol megvetették az elmúlt hetet ott, a fehér abrosznál, a nyitott ajtó huzatának hűvösében.

         Az álmokat kiszínezte és valósággá váltotta a bátortalan megszólítás, azok a hosszú beszélgetős séták, és az a délután, amikor a szakadó esőben a templomban igent mondtak egymásnak a tekintélyes sokadalom előtt.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                             Nos... azóta eltelt néhány év, mondjunk egy kerek számot: éppen ötven.

A fiatal srác felnőtt, felnevelte gyermekét és szeretettel szereti máig is a lányt.                                                                                                                                                                                                                              

        Tavasszal pedig úgy érezte, hogy ezt az ötven évet - ami, lám fent csak egyetlen sort érdemelt a történetben -  illően megünnepli.

       Egy délután elsétált a Hajnóczy utcába, és... megdöbbenve tapasztalta, hogy a Tiszavirág vendéglőt mesésen felújították. Jó jel, gondolta, csudajó.

       Meghívta volna ő azt a régi sokadalmat, akik annak idején azokat az igeneket meghallgatták ott a templomban. De mára... mára csak az Ördögh lány tudott eljönni. Örömmel jött, de... Laci bácsit, Pistát, Ferit, a mindig szivarozó Ferenc tatát, a pogácsaimádó Jolánka nénit - nos őket csak ideképzelni lehetett fölénk, valahová a hullámtetőn túlra.

       No de a tisztelendő atya . Őt könnyű volt megtalálni. A szomszéd sávban úszott mindig a medencében, sőt kicsit gyorsabban, mint történetünk főszereplője. Nosza, két hossz között megbeszélték az újabb templomi megerősítést. Így, nyolcvanvalahány évesen.

      A régi fotóslány is felbukkant egy üzenet erejéig , jó egészséget kívánva a mackókészítőnek a neten - bizony , hisz mégiscsak a XXI. században élünk most már.

      A torta se akárhonnan jött. Igen, Rózsikától vagy Piroskától , szégyen nem szégyen mi is keverjük az azóta felcseperedett üzletvezető néniket. El kellett érte biciklizni a régi Hungária mellett, felidézve azokat a hétvégi bálakat. A kétlányok lánya örömmel nyújtotta át a gesztenyetortát egy nagy tál pogácsa kiséretében, majd hozzátette: anyukája egy nagy kacsintást is küld ajándékul! /hogy melyikük, nos azt sose tudjuk meg!/ 

       És most itt ülünk mindannyian, hogy felidézzük azt az egy sornyi ötven évet.

       Hogy koccintsunk a többiekkel is , ott fenn, a hullámtető felett.

       És megköszönjük ennek a két, immár kicsit nehezen táncoló embernek ezt a példát mutató, szeretetteljes összetartást.

 Amilyen bizony, már nagyon kevés van itten, a Majomházban.                                                                                                                                                                                                                                                     

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                    És még mielőtt elfutsz a mese végével, kedves Olvasó, azt gondolom mondanom se kell, hogy napra pontosan, ötven évvel a nevezetes nap után, a Teremtő kedves emlékezős ajándékaként:

MOST IS SZAKAD AZ ESŐ!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.