Valamikor régen -mesélik az öregek - járt egyszer egy rossz osztály az Aranyba. A rossz osztály onnan ismerszik itten, hogy tanulói nem tanulnak, de úgy még isibe se járnának , ha nem volna az muszáj, és gézengúzok, és feleselnek, és úgy egyébként satöbbi.

 Így aztán évről-évre fogyva tizennégyen maradtak ők hetedikre, azok miatt a bizonyos okok miatt. 

Mint osztályfőnök próbálta az emberfia a jobb belátást, a megértést, urambocsá' a melléknév fokozását, de nem, nem, akkor sem. 

Hetedikre aztán Emberfia megemberelte magát és rágondolt egy esetleges  hegyi kirándulásra. De hogyan is mernénk ezt, morfondírozott, hiszen ottan szakadékok vannak, meg sziklák , meg agancsosan, agyarosan támadó növényevők. Egyszóval nem lenne könnyű. Lelke vitte előre Emberfiánkat a szervezésben , és mire észbekapott, már Szeged Nagyállomás peronján állt ő, tizennégy potenciális veszélyhelyzettel. 

A hosszú utazásban bizony elfogyott sok kilónyi csipsz, de az ómassai kocsmától a bánkúti menedékházig tartó hátizsákos gyalog felkapaszkodásban mozgási energiává alakultak ők mindahányan!

A Napsugár gondnok néni mosolyogva fogadta a kis helyzeteket. Másnap reggel kócosan, álmosan ténferegtek ők le a konyhához, ahol a mondott néni már épp a reggeli készítéséhez készült.

- Csak nem képzeli a néni hogy maga dolgozik nekünk? Majd mi! - harsant fel Szabi, és ettől kezdve a ház úrnője csak ámult. 

Mire észbekapott, felszeletelődött a kenyér, na meg a szalámi, megkenődött a vajjal a szelet.

Szendvics.

Sőt még esténkénti takarításokról is szól a fáma, hiszitek, vagy se nem.

És a néni dolga csak az ámulat volt, hogy így, és mások őhelyette még soha.

Teltek a kirándulás napjai, és egyik ámulat jött a másik után. Amikor a rsszcsontok már nem akartak volna tovább gyalogolni, mert ők aztán elfáradtak, mindenki legnagyobb döbbenetére egy favágó autóbusz dörmögött elő a semmiből felajánlva az együttutazást és szállásukra fuvarozta őket.

Ekkor történt az is, hogy Szeged éjjeli fényeit látva a fáradt tanerő -megkönnyebbülve azon gondolattól, hogy igen, túléltük a túlélhetetlent- villámgyorsan leszállította a vonatról a gyerekeket.

Kiskundorozsmán.

Azóta a tizennégy eset tablóképpé  meredve lóg most az Aula falán, egy hajó kék vitorláin csüngenek ők, üveg alatt,  egy kis szigeten hagyva az emberfiájukat, aki azóta is rója a köröket a Bükk-fennsíkon.

 Eltelt vagy tizenév, és az egyik ilyen kör alkalmával fáradtan ereszkednek aranyosok Ómassa egyetlen utcáján a Garadna patak mellett. Kedves délutáni világosságban egy napsugár arcú néni és egy rozoga pájdágógosz tekint egymásra. Lassan feldereng nekik egy emlék, és mosolyt csal az arcukra.

A néni minden köszönés nélkül kezdi:

- Tanár úr, emlékszik, amikor...? 

Igen, emlékszem.

Felejthetetlen.

Szendvicsek.

Talán vajból,  szalámiból...

...de inkább megértésből, segítőkészségből, meg szeretetből összerakva.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.