A nyári hőségben beülni egy frissen megválasztott igazgató szertárába, ahol bizonyára világmegváltó tervek kezdenek körvonalazódni – hiszen ilyenek a frissen megválasztott igazgatók – emberpróbáló feladat.

            De nincs mese, be kell lépni, hiszen közös szerelmünk a természet, minden élő apróbb, s nagyobb lényével, és azzal a rengeteg megnyugtató zölddel… 

• Mennyi gyereket is szoktatok mesetáborba nyaranta elvinni…? – kérdezi a frissen megválasztott.
• Harminchatot, se többet, se kevesebbet – válaszolja az idealista, aki rögvest le is száll a valóság talajára:
• …hisz ennyien férnek a bánkúti menedékházba…
• Mi lenne, ha… mi lenne, ha egy egész évfolyamot mozdítanánk, erdei iskolát szerveznénk, öt napos lenne, komoly programmal, és mindenképpen a hegyekbe, ahol - ömlik az ötlet a megválasztottból, aki érzi: ezt mind csak elhivatott, tapasztalt, természetszerető segítőkkel lehet, aki bizonyára sokan lesznek ebben a mi sulinkban…

Bizonyára.

            És milyen könnyű lenne ennek a történetnek a végére odabiggyeszteni azt az utolsó mondatot, amit elvár a kedves olvasó, bár mégis mennyi áldozatos szervezőmunkából, mennyi hegymászó szenvedésből, meg mosolygó csúcselérésből, eltévedésből, krikszkrakszos gyermekrajzokból, és vidám nyitó ás záró tábortüzekből áll össze ennek a kis gondolatsornak az utolsó mondata:

ÉS EZ ÍGY IS LETT.

Utóirat, Örkény István után szabadon:

Vajon marad-e emlékként a völgyekből, hegyekből, a Mátrából a Bükkből, a Mecsekből, a Börzsönyből bennünk, mindenkori erdei iskolásoknak, ott benn a lelkünkben egy apró, kicsit sárguló-barnuló bükkfa levél…?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.