Hol volt hol nem, élt egyszer Szegeden egy család. Az erélyes házmester anyukának 1938 őszén lánya született, Ilonka. A kislány a világháború zűrzavarában nevelkedett. A romos tetejű iskolaépületben bizony nehéz volt megtanulni szépen és helyesen írni! Ahogy cseperedett, sokat játszott fiú testvéreivel, Lacival és a még kisebb Ferikével, miközben Jolánka néni a bérház rendjére felügyelt.

Így fordult a család a morcos ötvenes évekre. Ilonkát a Belvárosi híd szegedi feljárójánál pillantjuk meg. Éppen munkatárs lányokkal találkozik, innen gyalogolnak a fiatal, nevetgélő szövőnők abba az óriási zajba, nap mint nap, három műszakban. A híd 56 november elején az életüket menti meg: a széles korlátra ugranak a túloldalról özönlő, senkire se ügyelő orosz tankok elől.

A hatvanas évek elején újabb furcsaság történik Ilonkával. Egy fiatal, göndör hajú legény követgeti a családot Hajnóczy utcai sétájukon. A szemek beszélgetni kezdenek egymással, ebből aztán randevú lesz a Tiszavirág vendéglőben, abból meg esküvő és kis, egyszobás lakás a Bajcsy-Zsilinszky utcában. Nincs náluk boldogabb a világon azon a kedves, fekete – fehér karácsonyi fotón, ahogy összebújnak apró karácsonyfájuk előtt.

Aztán Ilonka egyszer csak egyre sűrűbben érzi olyan furcsán rosszul magát, majd a kis egyszobás lakás új lakót fogad. A kisfiú ovisként egyre többet játszik a bérház folyosóján a szőnyegen katonásat, vagy az udvaron gólyalábasat.

De hová lett közben Ilonka?

            Hát hajnalonta ő nyitotta a Klauzál téri IBUSZ irodát, serényen feltakarított - egy kicsit megpihent anyukájánál, az erélyes házmester néninél – majd rohant haza mosni, vasalni, de legfőképpen főzni, sütni! Sajtos stangli, zserbó és hájas kifli illata lengte be akkoriban a hatalmas bérházat a lakók nagy örömére!

Időnként útra kelt a család. Meglátogatták a Dankó Pista utcai, meg a Pentelei sori rokonokat. Vagy éppen felszálltak a füstölgő csuklós buszra, és kizötyögtek Ferencszállásra Ilonka testvérének családjához. 

A kis Misit is eljuttatták mindenhová, ahova erejükből telt: autószerelőnek taníttatták, de amikor meggondolta magát, kicsi fizetésükből a tanárrá képzését is bevállalták. Megszerettették a fiúval a Mátra hegyeit, de a Balaton hűvös vizét is!

Aztán egyszer csak Ilonkáék felkerekedtek egy még nagyobb útra. Elhatározták, hogy kiköltöznek a körutakon túlra, a tó partjára, oda, ahol váratlanul emeletes házak nőttek ki a földből. Az első időkben Ica anyu apró betonkockákon a sártenger közepén jutott ki munkahelyéről az otthonába. Aztán feltűntek a tó partján  az első piros trolik, és egyre kellemesebbé vált a környék. Az új lakók összeismerkedtek egymással és életre szóló barátságok köttettek. Itt nem terjedt tovább a zserbó illata – de ez nem Ica mamán múlott!

Bizony, jól hallottátok: a nemrég még a kis karácsonyfa mellett egymáshoz bújó szerelmespárból hirtelen, érthetetlen módon, alig néhány évtized alatt Ica Mama és Misi Tata lett.

Ötvenedik házassági évfordulójukon örömmel idézték fel a múltjukat: a szemek beszédét, a bérház folyosón a kis szőnyeget, a zserbó mindenfelé terjengő illatát, és a meredek ösvényt Sástóra.

Először Misi Tata köszönt el tőlünk. Azon a karácsonyon még utoljára hosszasan átölelte kisunokáját, Regőt. Aztán a gyerekeknek sok-sok játékot készítő kezek lassan megpihentek.

Ica Mama még maradni akart. 

A maradáshoz segítő karokat, életben tartó szeretetet, barátságot kapott hűséges gondozójától. 

Minden hétvégén örömmel várta, hogy menye megfőzze az ebédet, és egyenesen az unokája hozza neki át nagy-nagy szeretetbe csomagolva. Tartotta benne a lelket a szomszédok elmaradhatatlan délutáni beszélgetése is ott lenn, a ház előtti kis padon.

            Örömét lelte a nemrég nyílt kis cukrászdában is, ahova sűrűn betért képviselőfánkért, meg hókifliért...de az is lehet, hogy csak a zserbó illatáért.

Aztán néhány héttel ezelőtt váratlanul ennek a történetnek a végére értünk.

Magunk se értjük, mi is zajlott le azokban az utolsó percekben.

Egy biztos: Ilonka még egyszer utoljára felvette azokat a gyűrűket, amiket a fiatal göndör hajú játékkészítőtől, a majdani Misi Tatától kapott.

És csak remélhetjük, hogy azon a másik világon újra találkoznak, hogy feldíszíthessék azt a kis karácsonyfát, amelyik az egyik legnagyobb örömet adta nekik életükben, és…

… az itt megjelentek közös történetét is megalapozta.

Ilonka, nyugodj békében. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.