Nyolcvan.

Sok az, vagy kevés?

Lehet, hogy sose tudjuk meg.

Mi minden volt máma?

Apró emlékek.

Hogy fotózás előtt ne feledjek filmet fűzni a gépbe.

És hogy van-e még 5 képkocka.

Meg a régmúlt. Hogy valamikor régen /sic!/ a vasútállomáson integettek a vagonokban utazó német tankosoknak, azok meg cukorkát dobáltak... és mentek Jugoszláviába. 

De nem cukorkát dobálni.

És hogy hova lett a vasúti híd, Rákosi akarta, de ezöknek inkább a rengeteg kamionnal köll szállítani, pedig még uszályon is olcsóbb lehetne.

Igen, apuka, de akkor - és ezt ne feledje - Tito láncos kutya volt.

De aztán néki meg lett bocsájtva.

Meg Dénes bácsinak is, aki kommunista volt, aztán forradalmár, aztán megint kommunista, most éppen valami más, és előléptették dandártábornagynak , vagy mi.

Igen apuka, lépkedni tudni kell. 

És akkor koccint és mosolygva összenéz a két összetartozó ember.

A hetvenöt éves és a nyolcvanas.

Nézik a szép tortát, amit a nyolcvanas régi szerelme, táncpartnere készített.

- Még tízet így! - mondják majdnem egyszerre, egymásnak, kacsintva.

Úgy legyen.

Ámen.

Valahogy úgy érzem, mintha megint a PÉLDAMUTATÁSRÓL szólna a történet.

...jól gondolom..?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.