A nyári hőségben beülni egy frissen megválasztott igazgató szertárába, ahol bizonyára világmegváltó tervek kezdenek körvonalazódni – hiszen ilyenek a frissen megválasztott igazgatók – emberpróbáló feladat.

            De nincs mese, be kell lépni, hiszen közös szerelmünk a természet, minden élő apróbb, s nagyobb lényével, és azzal a rengeteg megnyugtató zölddel…
 

  • Mennyi gyereket is szoktatok mesetáborba nyaranta elvinni…? – kérdezi a frissen megválasztott.
  • Harminchatot, se többet, se kevesebbet – válaszolja az idealista, aki rögvest le is száll a valóság talajára:
  • …hisz ennyien férnek a bánkúti menedékházba…
  • Mi lenne, ha… mi lenne, ha egy egész évfolyamot mozdítanánk, erdei iskolát szerveznénk, öt napos lenne, komoly programmal, és mindenképpen a hegyekbe, ahol - ömlik az ötlet a megválasztottból, aki érzi: ezt mind csak elhivatott, tapasztalt, természetszerető segítőkkel lehet, aki bizonyára sokan lesznek ebben a mi sulinkban…

Bizonyára.

            És milyen könnyű lenne ennek a történetnek a végére odabiggyeszteni azt az utolsó mondatot, amit elvár a kedves olvasó, bár mégis mennyi áldozatos szervezőmunkából, mennyi hegymászó szenvedésből, meg mosolygó csúcselérésből, eltévedésből, krikszkrakszos gyermekrajzokból, és vidám nyitó ás záró tábortüzekből áll össze ennek a kis gondolatsornak az utolsó mondata:

 

ÉS EZ ÍGY IS LETT.

 

 

dsc_8367.jpg

 

Utóirat, Örkény István után szabadon:

Vajon marad-e emlékként a völgyekből, hegyekből, a Mátrából a Bükkből, a Mecsekből, a Börzsönyből bennünk, mindenkori erdei iskolásoknak, ott benn a lelkünkben egy apró, kicsit sárguló-barnuló bükkfa levél…?

Az örökké szerető fenyő

2022.12.07. 18:06

 

 Hol volt, hol nem volt, élt egyszer Szegeden - de legalábbis a környékén – egy  fenyőfa.

Nem volt ő se kicsi, se oly nagy – pont akkora, hogy beférjen egy kis szegedi család otthonába. Büszkén nézett körül tűlevelű ágaival, és megfogadta, hogy a biológia tanárok igazságaitól függetlenül itt is örökké örökzöld marad!

Egyszer csak eljött az a nap, amikor a család apraja nagyja értő gondoskodással ünneplőbe öltöztette. Felkerültek rá a díszek a kis korcsolyázók, a színes gömbök, apró angyalkák, is – így vált a kis fenyőből csodaszép karácsonyfa.

Boldogan nézegette új ruháját a nagyszoba oldaltükrében. Nem volt benne irigység, és más hasonló furcsa érzések, hiszen ő nem találkozott más fácskákkal, nem illegett közöttük, hova is rakta volna magára a rúzst, a műkörmöt meg a szemhéjfestéket…?

Azt viszont érezte, hogy az őt körülvevő család egyre több szeretettel tekint rá, és ezt az érzést – ami valljuk be, egy fenyőfától máshol, a sűrű hegyvidéki erdőkben szokatlan – illik visszasugároznia!

Amikor elteltek az ünnepek, ismét gondterhelt, iskolából és munkából hazajövő családtagokat látott maga körül. Pedig ő még mindig szép! Még mindig itt csillognak rajta a kis angyalkák, a girlandok, a színes gömbök, és az a sok-sok örökké zöld!

Elhatározta, hogy megpróbálkozik azzal, ami nekünk, embereknek is ritkán sikerül. Egy óvatlan pillanatban, amikor az anyuka fáradtan huppant le mellé a fotelbe, megpróbált annyi, de annyi szeretetet sugározni magából, hogy megérezze azt az az ember.

És csodák csodája! Az anyukának született egy kósza gondolata, ami aztán megerősödött az egész család által.

Így történhetett az meg, hogy a családi látogatásokon hiába sustorogtak a rokonok, mondván: „Biztos itt hagyták, biztos elfelejtették…!”, a kis fenyő éveken át boldogan álldogált barna cserepében – a biológia tanárok igazságaitól függetlenül - és büszkén hirdette azoknak, akik meg tudták hallani:

A bennünket körülvevő társainkat szeressük mindig. Nem csak ünnepeken, nem csak általában, hanem életünk minden szép, vagy éppen kicsit csúnyább pillanatában is!

               

A mi Színezőnk

2022.10.19. 20:26

  

Hol volt, hol nem volt, élt itt egyszer egy család.

Igazából sok-sok magyar család él itt és járt ugyanígy, de valahogy ennek a   megemlítettnek jut most az a megtiszteltetés, hogy elmesélje, hogy mi is történt vele a mindennapjaiban.

A mindennapok szürkék.

Csakhogy:

 Ha gyermek születik és nevelkedik mindennapi családban, akkor aztán mindent ki kell színezni!

A délelőttöket, a délutánokat, a gyermek napjainak minden pillanatát!

De hogyan, ha mi családi felnőttek mindig munkázunk, tömegközlekedünk, adminisztrálunk, és egyéb rondaságokba is belehajszol minket az élet?

Véletlen, vagy nem:

Ekkor szerencsére betoppan az életünkbe az, aki segít a gyermeki élet kiszínezésében:

Aki vajszínű mosollyal várja az álmos mi családi egyetlenünket.

Aki sok-sok zölddel és kellemes sárgával fest be mindent a családi gyermek körül.

Aki vezetgeti az apró, ügyetlen gyermekkezet, hogy az kivághassa az anyák napi piros szivecskét.

Aki megtanítja a családi szemefényt bízni, merni, még a sötétkék estében is bátornak lenni.

Vagy egyszerűen csak átölel, hogy sok-sok erőt adjon.

Szóval csupa-csupa vajszín, meg zöld, sárga, piros, és kék.

Micsoda örömök, pillanatok és főleg színek ott, azokban az években!

Igen: igazából sok-sok magyar család él itt és járt ugyanígy, hogy felbukkant az életükben a Színező, aki egyszer meg már csak annyira képes, hogy torokszorultan integet és búcsúzik.

A miénket Ildikónak hívják.

Anyukányi űr

2021.12.12. 21:48

 

  

Hol volt hol nem, élt egyszer Szegeden egy család. Az erélyes házmester anyukának 1938 őszén lánya született, Ilonka. A kislány a világháború zűrzavarában nevelkedett. A romos tetejű iskolaépületben bizony nehéz volt megtanulni szépen és helyesen írni! Ahogy cseperedett, sokat játszott fiú testvéreivel, Lacival és a még kisebb Ferikével, miközben Jolánka néni a bérház rendjére felügyelt.

 

Így fordult a család a morcos ötvenes évekre. Ilonkát a Belvárosi híd szegedi feljárójánál pillantjuk meg. Éppen munkatárs lányokkal találkozik, innen gyalogolnak a fiatal, nevetgélő szövőnők abba az óriási zajba, nap mint nap, három műszakban. A híd 56 november elején az életüket menti meg: a széles korlátra ugranak a túloldalról özönlő, senkire se ügyelő orosz tankok elől.

 

A hatvanas évek elején újabb furcsaság történik Ilonkával. Egy fiatal, göndör hajú legény követgeti a családot Hajnóczy utcai sétájukon. A szemek beszélgetni kezdenek egymással, ebből aztán randevú lesz a Tiszavirág vendéglőben, abból meg esküvő és kis, egyszobás lakás a Bajcsy-Zsilinszky utcában. Nincs náluk boldogabb a világon azon a kedves, fekete – fehér karácsonyi fotón, ahogy összebújnak apró karácsonyfájuk előtt.

 

Aztán Ilonka egyszer csak egyre sűrűbben érzi olyan furcsán rosszul magát, majd a kis egyszobás lakás új lakót fogad. A kisfiú ovisként egyre többet játszik a bérház folyosóján a szőnyegen katonásat, vagy az udvaron gólyalábasat.

 

De hová lett közben Ilonka?

 

            Hát hajnalonta ő nyitotta a Klauzál téri IBUSZ irodát, serényen feltakarított - egy kicsit megpihent anyukájánál, az erélyes házmester néninél – majd rohant haza mosni, vasalni, de legfőképpen főzni, sütni! Sajtos stangli, zserbó és hájas kifli illata lengte be akkoriban a hatalmas bérházat a lakók nagy örömére!

Időnként útra kelt a család. Meglátogatták a Dankó Pista utcai, meg a Pentelei sori rokonokat. Vagy éppen felszálltak a füstölgő csuklós buszra, és kizötyögtek Ferencszállásra Ilonka testvérének családjához. 

A kis Misit is eljuttatták mindenhová, ahova erejükből telt: autószerelőnek taníttatták, de amikor meggondolta magát, kicsi fizetésükből a tanárrá képzését is bevállalták. Megszerettették a fiúval a Mátra hegyeit, de a Balaton hűvös vizét is!

 

Aztán egyszer csak Ilonkáék felkerekedtek egy még nagyobb útra. Elhatározták, hogy kiköltöznek a körutakon túlra, a tó partjára, oda, ahol váratlanul emeletes házak nőttek ki a földből. Az első időkben Ica anyu apró betonkockákon a sártenger közepén jutott ki munkahelyéről az otthonába. Aztán feltűntek a tó partján  az első piros trolik, és egyre kellemesebbé vált a környék. Az új lakók összeismerkedtek egymással és életre szóló barátságok köttettek. Itt nem terjedt tovább a zserbó illata – de ez nem Ica mamán múlott!

Bizony, jól hallottátok: a nemrég még a kis karácsonyfa mellett egymáshoz bújó szerelmespárból hirtelen, érthetetlen módon, alig néhány évtized alatt Ica Mama és Misi Tata lett.

 

Ötvenedik házassági évfordulójukon örömmel idézték fel a múltjukat: a szemek beszédét, a bérház folyosón a kis szőnyeget, a zserbó mindenfelé terjengő illatát, és a meredek ösvényt Sástóra.

 

Először Misi Tata köszönt el tőlünk. Azon a karácsonyon még utoljára hosszasan átölelte kisunokáját, Regőt. Aztán a gyerekeknek sok-sok játékot készítő kezek lassan megpihentek.

Ica Mama még maradni akart. 

A maradáshoz segítő karokat, életben tartó szeretetet, barátságot kapott hűséges gondozójától. 

Minden hétvégén örömmel várta, hogy menye megfőzze az ebédet, és egyenesen az unokája hozza neki át nagy-nagy szeretetbe csomagolva. Tartotta benne a lelket a szomszédok elmaradhatatlan délutáni beszélgetése is ott lenn, a ház előtti kis padon.

            Örömét lelte a nemrég nyílt kis cukrászdában is, ahova sűrűn betért képviselőfánkért, meg hókifliért...de az is lehet, hogy csak a zserbó illatáért.

Aztán néhány héttel ezelőtt váratlanul ennek a történetnek a végére értünk.

 

Magunk se értjük, mi is zajlott le azokban az utolsó percekben.

 

Egy biztos: Ilonka még egyszer utoljára felvette azokat a gyűrűket, amiket a fiatal göndör hajú játékkészítőtől, a majdani Misi Tatától kapott.

És csak remélhetjük, hogy azon a másik világon újra találkoznak, hogy feldíszíthessék azt a kis karácsonyfát, amelyik az egyik legnagyobb örömet adta nekik életükben, és…

… az itt megjelentek közös történetét is megalapozta.

 

Ilonka, nyugodj békében. 

 

 

 

Két dolgos kéz

2018.03.17. 17:36

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy apukám.

1933-ban született Szegeden. A máig létező Toldy utcai óvodában játszottak a sokszor felemlegetett nagy diófa alatt.

Egyszer kirendelték őket az egyetem elé mert jött a Kormányzó Úr Őfőméltósága. Apukámék bátran kiálltak, átadták a kis ibolyacsokrokat. Apukám nem félt a Tengeres Bácsitól, hanem az a ló...

Kisgyermek korában sűrűn kerékpározott le a bátyjával a Tisza partjára, hiszen a közelben laktak: a régi vasúti híd mellett. Amikor 1944-ben a híddal együtt a családi házat is lebombázták, költözni kellett.

Ifjúkorában egy mestere, Sanyi bácsi nagyon megszerettette vele az asztalos mesterséget – elhatározta, hogy egész dolgos életét ennek a csodálatos alapanyagnak szenteli. A két dolgos kéz rengeteg járókát, kerti bútort, játékot, gólyalábat készített a Nívó Ipari Szövetkezetben több mint 40 éven keresztül gyerekek és felnőttek nagy örömére. A munkatársak a gyáron kívül is sűrűn találkozgattak, igazi baráti csapattá váltak például a Partfürdőn rendezett bográcsos beszélgetéseken.

apam.jpg


Közben több szerelmet is átélt.

Az egyik a fotózás volt. A két dolgos kéz százával készített képeket munkatársairól, városáról, vagy éppen az általa kitalált fajátékokról.

De az igazi, utolsó lélegzetig tartó szerelem az ő Ilonkája lett. Kísérgetések, véletlen találkozók, randevúk, házasság. És az első, minden cifraságtól mentes karácsony egyszobás kis lakásban, egy plüssmaci ajándékkal.

1964-ben született meg gyermekük, Misi. Ettől kezdve a két dolgos kéz már egy egész családra dolgozott, megállás nélkül. A munka mellett sokat járt össze a Doba és a Juhász nagycsalád is, igazi szeretetet csempészve a hatvanas hetvenes évekbe.

image-08.JPG

Aztán ahogy fiú növekedett, sikerült egy nagyobb lakásba költözni a Vér-tó környéki egyik panelházba. A két dolgos kéz persze innen is bicajjal járt nyárban, vagy hóban a munkahelyre.

És szerette tovább, nagyon-nagyon az ő Iluskáját.

dsc_6588kics.jpg

Kicsit megdöbbent akkor, amikor fia a kitanult autószerelő szakma helyett a tanári hivatást választotta, de saját példáján úgy gondolta: ha azt csináljuk, amit szeretünk, sok csodára vagyunk képesek.

Aztán egyszer csak eljött a nyugdíj ideje. Azt persze senki se gondolja komolyan, hogy Misi bácsi csak úgy nyugalmazza magát! Rendszeresen járt úszni ez a két dolgos kéz, természetesen kerékpárral.

apukam_bicoval20180216.jpg

És mindig igényesen bevásárolt imádott Iluskájának. Katonatalálkozót, munkatársi találkozót szervezett, és mindenkit meghívott, akit csak tudott. Meg aki még élt...

dscf1056.JPG

 

Szalámit és kolbászt töltött a panelház hatodik emeletén. Annak a panelszaláminak híre kelt a Mátrában, de a Gerecsében is.

És eljött az idő, amikor a legnagyobb álma is teljesült: unokája született. Sajátosan nevelte a kis csöppséget: „Neki mindent szabad” mondogatta sűrűn.

dsc_2127.JPG

Csak a két dolgos kéz… az fáradt el. Előbb az egyik, aztán másik is. Az ész pedig ezt nem bírta, nem tűrte. Annak, aki egész életét mások segítésének szentelte, már a karácsonyfa díszítés se ment. Azért a Jézuska napján a két kar még átölelte a kis unokát.

dsc_7539.JPG

Kórházi ágyak, csendes belenyugvás.

Régi idők egybefüggő, vagy éppen összefüggéstelen felidézése.

Az utolsó érthető, alig hallható szavaival 55 év mély szerelem után Iluskájától búcsúzott el.

Aztán még egyszer suttogva megkérdezte a fiától, hogy akkor ő most mit is kezdjen a karjaival.

Aztán a két dolgos kéz, meg a szerető szív örökre megpihent.

Kókusz Koma egy éve

2016.09.23. 21:23

 

Zizegő séta

 

Hol volt hol nem volt, hiszitek, se nem, nemrég még csak egy icipici pont voltam, akkora , amekkora a majmócám szeme, ni:

dsc_0273.JPG

 

Ahogy üldögéltem valahol OTT BENN, enyhe félhomályban egyszer csak azt éreztem, hogy Anya sétálgat meg lépked valami zizegősön, de amúgy kellemesen.

 

1_63.JPG

 

Hirtelen az a gondolatom támadt, hogy milyen jó lenne nekem is ott Kinn.

A zizegősön.

Nosza, jeleket küldtem, finomakat, erősebbeket, hogy mostan kinn körülnéznék egy kicsit... vagy tovább is!

Hát... először furcsa volt az a sok fény. Meg a pilates labdán csücsülő néni, és a másik, aki sok-sok szeretettel a kezébe fogott, és mindenáron azt akarta, hogy felsírjak.

2015-09-23_12_05_14.jpg

 

Én inkább azonnal szopizni akartam, és így lettem Anya szerint az első percektől CICISTA ( és valljuk be őszintén: olyannak lenni JÓ!

Aztán megismertem Anyát , Apát és Tesót.

 

dsc_0396-1.jpg

dsc_0733.JPG 

 

Laci bácsi hazahozott egy kosárkában ide, Anyásapás Házba.

dsc_9255.JPG

 

Szüleim, na meg Tesó  segítettek, amikor még nem tudtam magam fürcsizni, meg jókat játszottunk együtt.

Láttam őket nevetni, láttam őket könnyezni.

Megtanítottak mindenkire mosolyogni.

De magamtól is sokmindent tanultam. Jelezni, ha fáj, mutatni, ha tetszik.

 

dsc_0330.JPG

 

Megtanultam négykézláb megkergetni Bandi cicát, és felállva kérincsélni Apa reggelijéből, Anya ebédjéből és Tesó bármilyen kajájából. Nagyon ügyes lettem evésileg: tulajdonképpen mindent megeszek, még akkor is megtalálom a kajcsit, ha strandlabdák közé rejtik!

 

dsc_0393.JPG

 

  Úszós Tata megtanított labdázni, Főzős Mama pitéje meg nagyon fincsi.

 

dsc_0515.JPGdsc_0518.JPG

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ilike mama meg csak úgy felkap magához és széjjelszeret. Apa mindig megnyugtat utána: "Nyugi, Babó, ez a mamák LEGFŐBB DOLGA!"- úgyhogy ezt mindig nagylelkűen eltűröm!

 

dsc_0310.JPG

 

Kezdetben még csak nagy kocsival tologattak a télben, tavaszban.

 

dsc_0318.JPG

 

Aztán jött a kék mindentlátós, amiből örömmel nézegetem a Nagy Buszt, meg a brrröket, a csiripeket és a szökősokvizet.

 

dsc_0263.JPG

 

És képzeljétek, amióta majdnem titokban kiosontam a nagyszobából, már annyi mindenfelé jártam!

 

dsc_2136.JPG

 

Poldi bácsi elvitt a Pécsi tóhoz, sőt Lala bácsi meg vissza is hozott!

dsc_0105_1.JPG

 

Bencéékkel levelészkedtünk a Balcsi partján.

1_151.JPG

 

Sanyika Tatával meg brrröztünk meg pancsiztunk Orosházán.

dsc_0564_77.JPG

 

Flóráék egy igazi sportmotorral leptek meg, Úgyhogy félhetsz, Bandi cica ott az előszobában!

 dsc_0644.JPG

SŐT! Májusban Anya felültetett a bicajára, és azóta mindig kirándulunk!

 wp_20160621_17_01_06_pro.jpg

És képzeljétek, mindig úgy intézik, hogy legyen útközben egy hinta, meg olyan csúszósizé.

wp_20160802_19_37_34_pro_2-1.jpg

És hiszitek vagy nem, észre se vettem, de itt KINN szépen lassan eltelt körülöttem egy esztendő.

Most már ÉN adom át Anyának és Tesónak a névnapi virágot.

Egyre egyenesebben ülök azon a kis játszótéren a  hintában, ahová úgy jutunk el, hogy végigkocsikázok a sétálós utcán, szerintem már tudjátok is melyiken!

AZON A RÉGI ZIZEGŐSÖN.

Gondoljátok, vagy se, én már tudom a megfejtést, hogy mitől zizegett, mitől volt pihe-puha az a régi séta annak idején.

Az anyai szeretettől.

Az izgatott apai várakozástól.

Meg a makkosházi utcákra potyogott, jöttömet jelző, Közétek érkezésemre minden évben emlékeztető

sok-sok

MOGYORÓTÓL.

 

Kedves Mindannyian!

Köszönjük szépen minden segítségeteket.
No meg a szeretetet.
 

RegőDiaDiusMisi

 1_98.JPG

 

 

Wedding On Orfű

2015.07.18. 13:13

 

 

Hol volt, hol nem volt, talán Makkosházán innen, esetleg a Nagykörúton túl, élt egyszer egy pár.

Többen  voltak, mint egy páran, hiszen színesítette a helyzetet egy kamaszlány, valamint egy csökönyös macska, de hát mit lehet tenni, az ilyesmire a magyar a PÁR szót használja és punktum.

A hónapok múltával sűrűsödött, mélyült  köztük az összetartozás érzése, a szeretet, meg a szerelem is, sőt: egy kis pocaklakó készülődött titokban a világra, nem kis várakozásteli örömet izgalmat okozva ezzel az egyre többekből álló PÁR-nak. 

Szóval hát mit volt mit tenni: mint általában az ilyen sűrűsödéseknél, mélyüléseknél szok lenni, elhatározták, hogy barátaik előtt is kimondva ünnepélyesen is megerősítik érzelmeiket.

Állami keretek között, hogyan is máshogy.

Kezdetét vette a tervezgetés.

Úgy gondolták, hogy ezen az ünnepen minden olyan vegye körbe őket, amit ők szeretnek.

Legyen ott a természet a maga sok-sok zöldjével.

A barátaik, akikről már annyiszor kiderült, hogy együtt jó, sőt nagyon jó.

Legyen ott a szerény egyszerűség, bármit is jelentsen ez: gyűrűt, néhány szál virágot, vajszínűt, fehéret, egy kevés finom ízt, és csak néhány kedves szót, minden túlzás nélkül.

 

 

dsc_5775.JPG

 

Miért is lényeges mindez?

 

Mert az embernek igen kevésszer adatik meg egy ilyen esemény.

Olyan, amikor az elmúlt hónapok, évek mélyen szép pillanatait hangsúlyosan megköszönheti a másiknak, és hangosan kimondhatja, hogy sok-sok ilyent szeretne még.

Hát így gondolkodtak ők ketten és rákészültek arra a napsütéses délutánra. Volt abban a rákészülésben az ékszertelenség elvesztése miatti duzzogás, tízórányi hivatali jellegű utazás, méretre ruhaszabás, éjféli pörkölthűtés a fürdőkádban és rengeteg tükrös próbafülke.

De ennek a párnak, akik tulajdonképpen mi vagyunk, szóval nekünk szavunk se lehet:

Mindent megkaptunk.

Önzetlen segítséget, felszállítást.

Kedves, megfontolandó szavakat abban a délutáni napsütéses teremben.

Sok mosolyt, nevetést.

Gerincfájós csakazértis fényképezést.

Dínomdánomos pezsgőzést az Ady Endre utcán.

Titkos krumplifőzést és terítést a tó partján.

 

És mindehhez csak annyit lehet hozzáfűzni, hogy miközben ültem ott elöl azon a széken, az járt a fejemben, hogy van az úgy, hogy minden egyszerre csak olyan szépen összefut, és összefonódik egy helyre. Minden olyan, amiért érdemes máról holnapra tovább vinni a történetet.

1_37.JPG

És bizony, ilyen pillanatoknál  úgy csendben van és olyan  halkan hallatszik az ember hangja.

Úgy gondolom, hogy ez a csend olyankor úgy is van jól.

1_41.JPG

 

Azt is gondolom, hogy a Teremtő /aki azért mellesleg egy nagy Tréfamester!/ ilyenkor olyan csudásan érzi magát, hogy örömében sok-sok apró ajándékkal szór meg bennünket:

 

dsc_0396.JPG

 

 

  • túrákat varázsol nékünk sok-sok tartalmas beszélgetéssel és gondolkodnivalóval



    1_45.JPG

  • kapunk patakvölgyet, tópartot, délutáni lankákat



    dsc_0468.JPG

  • meg a tó vizét, ami hol hideg nekünk, hol langyos, mikor milyenre szeretnénk. 

  • a patakon könnyebb átkelést, vagy szalmabáláról lemászást segítő kezeket. Mert hát elfeledtük megemlíteni: büszkék vagyunk belső útitársunknak és anyukájának teljesítményére. Mindketten csodálatosan bírták fel, meg le, és amikor meg kímélős kellett, akkor meg azt tették, amikor tudtak, jöttek ők ketten kint és bent!



    1_61.JPG
  • kapunk még itt-ott belógó Lalát

    dsc_0203.JPG


    - meg hagyományos szalámiversenyt , felejthetetlen ízekkel, állagokkal

… és minden olyat, amit idén, ebben a néhány napban szerettünk volna kapni.

 

A fenti sorok vagy sokan vannak, vagy kevesen.

Lehet, hogy elég lett volna ennyit írni Nektek , a „nektek”- be beleértve a Tréfamestert is,  hogy: 


Ezúton köszönünk szépen Mindannyiótoktól mindent. 



1_76.JPG

 

Szendvics

2015.05.05. 18:10

 

 

Valamikor régen -mesélik az öregek - járt egyszer egy rossz osztály az Aranyba. A rossz osztály onnan ismerszik itten, hogy tanulói nem tanulnak, de úgy még isibe se járnának , ha nem volna az muszáj, és gézengúzok, és feleselnek, és úgy egyébként satöbbi.

 Így aztán évről-évre fogyva tizennégyen maradtak ők hetedikre, azok miatt a bizonyos okok miatt. 

Mint osztályfőnök próbálta az emberfia a jobb belátást, a megértést, urambocsá' a melléknév fokozását, de nem, nem, akkor sem. 

Hetedikre aztán Emberfia megemberelte magát és rágondolt egy esetleges  hegyi kirándulásra. De hogyan is mernénk ezt, morfondírozott, hiszen ottan szakadékok vannak, meg sziklák , meg agancsosan, agyarosan támadó növényevők. Egyszóval nem lenne könnyű. Lelke vitte előre Emberfiánkat a szervezésben , és mire észbekapott, már Szeged Nagyállomás peronján állt ő, tizennégy potenciális veszélyhelyzettel. 

A hosszú utazásban bizony elfogyott sok kilónyi csipsz, de az ómassai kocsmától a bánkúti menedékházig tartó hátizsákos gyalog felkapaszkodásban mozgási energiává alakultak ők mindahányan!

A Napsugár gondnok néni mosolyogva fogadta a kis helyzeteket. Másnap reggel kócosan, álmosan ténferegtek ők le a konyhához, ahol a mondott néni már épp a reggeli készítéséhez készült.

- Csak nem képzeli a néni hogy maga dolgozik nekünk? Majd mi! - harsant fel Szabi, és ettől kezdve a ház úrnője csak ámult. 

Mire észbekapott, felszeletelődött a kenyér, na meg a szalámi, megkenődött a vajjal a szelet.

Szendvics.

Sőt még esténkénti takarításokról is szól a fáma, hiszitek, vagy se nem.

És a néni dolga csak az ámulat volt, hogy így, és mások őhelyette még soha.

Teltek a kirándulás napjai, és egyik ámulat jött a másik után. Amikor a rsszcsontok már nem akartak volna tovább gyalogolni, mert ők aztán elfáradtak, mindenki legnagyobb döbbenetére egy favágó autóbusz dörmögött elő a semmiből felajánlva az együttutazást és szállásukra fuvarozta őket.

Ekkor történt az is, hogy Szeged éjjeli fényeit látva a fáradt tanerő -megkönnyebbülve azon gondolattól, hogy igen, túléltük a túlélhetetlent- villámgyorsan leszállította a vonatról a gyerekeket.

Kiskundorozsmán.

Azóta a tizennégy eset tablóképpé  meredve lóg most az Aula falán, egy hajó kék vitorláin csüngenek ők, üveg alatt,  egy kis szigeten hagyva az emberfiájukat, aki azóta is rója a köröket a Bükk-fennsíkon.

 Eltelt vagy tizenév, és az egyik ilyen kör alkalmával fáradtan ereszkednek aranyosok Ómassa egyetlen utcáján a Garadna patak mellett. Kedves délutáni világosságban egy napsugár arcú néni és egy rozoga pájdágógosz tekint egymásra. Lassan feldereng nekik egy emlék, és mosolyt csal az arcukra.

A néni minden köszönés nélkül kezdi:

- Tanár úr, emlékszik, amikor...? 

Igen, emlékszem.

Felejthetetlen.

Szendvicsek.

Talán vajból,  szalámiból...

...de inkább megértésből, segítőkészségből, meg szeretetből összerakva.

 

 

 

Medencébe, magyar!

2014.07.21. 13:02

Állítólag az alföldi ember a hegyekbe vágyik, a hegyi meg a síkra.

Az udvariasnak tűnő mondattal még nem foglalkoztak a 444.hu-n.

Szeged meg a Napfény Városa.

Úgy volt, hogy fürdőváros lesz.

Ehelyett van egy 3%-ában működő Partfürdő, egy betontekenő /Sportuszoda/ , egy Anna Fürdő, a Sziki, a Lapos, meg ez a gigantomán borzalomkomplexum, a ... á, le se írjuk a nevét.

No de mi van akkor, ha mégiscsak mennénk a vízre?

Tisza kilőve, az ÁNTSZ kiváló vízminőségi jelentésén felbuzdulva egy hétig hánytam.

Az Aquapolist utálja a város, mégiscsak mogulok sápolnak ottan /kié is az építmény és ki is viszi a gasztrovonalat/, és ráadásul rendkívül sokat.

A Partfürdő lombos, kellemes zöld, de ott meg arra képes a város, hogy a nyeszlett, bizonytalan színű termállukat működtesse. Merhát az évenkénti áradás, meg hát a vízforgató. /Isten őrizz, hogy a szomszédos mogulok bevételeinek leapadására gondoljunk az esetleges felújítás ötletén merengve/ 

A Sportuszodában mindég edzés van, amikor meg nincs, akkor a túlterhelt sávokban versenyszemléletű sporttársaink rúgnak hátba, csapnak orrba , szigorúan a szabályos mell-láb- és kéztempók jegyében. 

/Azért persze megesik, hogy utólag elnézést kérnek - miután rájönnek arra, hogy bosszúból rafináltan, mintegy véletlenül ráztuk a hátukra a bójasort az erkölcsi miheztartás végett./

Ráadásul minden helyszínen egészségtelen a déli napsütés, de hát ennyi erővel már a riói és Kuala lumpuri strandok is játszhatnának a felsorolásban.

Egyszóval nem könnyű.

Azért próbálkozunk.

És őszintén szólva kellemes meglepetésekkel.                                                                                                                                                                                                                                                                            

SZUE - a régi kellemes emlékek

 

644_szue02.jpeg

 

SZUE.

Albérlő korom világa. 

Sör, fű, csúszda.

Sportos harminchármas és meleg vizes négyzet. /Persze volt az a négyzet egy fektetett nyolcas is, termálvízzel, hószállingózás közepette, a korai hetvenes években, a pénzsóvár Süki Úrral, és a rekedtesen ordítozó Soós Úrral, de akkor én még nem is éltem. ENNYIRE nem, mint most./

No de aztán bezárták. Mi voltunk az utolsók a gyerekekkel, integettünk még egyet fél hat felé a csúszdákról.

Aztán kipateroltak minket, és kipaterolták az addigi büfést is, hisz kellett a zsíros haszon a Pálinka/Bor/Toros/Disznós stb. Fesztiválos Embernek.

No de mi van most?

Papamamagyerekesen 5100 forintra jön ki, és erre nem adnak Szeged-kedvezményt.

/Csak a monstrumra. Mer ABBAN szegediek vagyunk, kinn a levegőn meg bizonyára lefeslik rólunk. Úgyhogy húzzá befele birkamagyar Leisztingerfalvára!/

Félretéve minden prekoncepciót, szerencsére kinn majdnem mindent meghagytak. Megmaradt az élménymedence, a harminchármas, a langyinégyzet. Sőt, a csúszdák is csúsztatnak, bár a kedvemet elvette a látvány:

- némileg túlsúlyos asszonyság csurran-cseppen ki a sárga kanyargós csőből , száguldó csobbanás helyett.

- a kék-sárga hullámcsúszón  férfi méretű férfi gerince csattan.

Gyereknek adott lecsúszó ígéret lassan elpárolog, szóval majd legközelebb , talán, esetleg.

Úgy egyébként tisztaság mindenütt, igényes burkolatok, péntek délutáni, még elviselhető tömeg, kedves ismerősök.

Na jó: azért az élménymedence vizét ne nézzük sokáig úszószemüveggel. De az úszó harmichármasra nincs panasz.

A hot dog 600, "de adnak rá pirított hagymát, salátát és kecsapmajonézt" - a korai kamasz gyerek szíves közlése. A többi ár is húzós, nem lepődünk, régről ismerjük Fesztivál Úr árképzését. A kávé viszont - bár gépből érkezik - mérhetetlenül híg, de hát 35 fok van, mondjuk úgy: vigyázás van itten a vérnyomásunkra.

A gasztrovonalat leszámítva elégedetten távozunk, pozitív élmények.

Az árért minőséget kapunk.

Életem Értelmével lamentálva péntek koradélutánra helyesen választottunk...

...de nem mernénk rá mérget venni, hogy a szombati csúcsidőben is jól éreznénk magunkat.                                                                                                                                                                                                               

ORIG_128753.jpg       Félelmeim tárgya: a csúszdapolip. Lehúz, altat, befed.

 

 




Anna Fürdő - még régebbi, még kellemesebb emlékek

                                                                                                                            

 

Ha vasárnap a SZUE-t választod, garantáltan leböfögnek sörrel.

Esetleg a hátgerinceden totyog végig Janika, akit anyukája akkor vesztett szem előtt, amikor épp a hűtőtáskából vette ki a sörös-zsíros szaftos csirkét az apjoknak.

Szóval nem könnyű.

És akkor beugrik a törökös belső, tibeti sztupás jellegű külső... mi lenne, ha...?                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                    35686799.jpg

                                                                                                            Nosza, képböngészés... kisebb nagyobb medencék sokasága, de viszonylag kisméretű napozóterasz, ami gyorsan megtelhet, ha...

 

Hát akkor: uccu!

Anna Fürdő.

Igen, főleg gyógyellátás.

De 35 fokban Mihály és Diána  se válogat.

A belépő megdöbbentően alacsony, a családi 2800 Ft-ba kerül, majdnem fele a SZUE-nak. Sőt, kedves szívélyesség: azonnal LÁTJÁK rajtunk, hogy nekünk JÁR a Szeged-kedvezmény! /Jól is látják!/                                                                                                                                                                                                2_4.jpg

 Belül előbb a Achilles-sarok letesztelése: a rendkívül családias /kicsi/ teraszon szerencsére még elcsípjük az utolsó három napozóágyat és hont foglalunk. Körülnézve a koraikamasz odaszól: 

- Olyan, mintha a VIP-ben lennénk, ide a sztárok járnak! 

És valóban: itt alig vagyunk kb 30-an, és áldjuk az eszünket. Egy teremtett Janika sincsen a közelben.

De nehogy leégjünk már az elején, nosza fedezzük fel a termál és a wellness-részleget!

Nos, őszintén szólva a két rész között nincs sok különbség.

Az egyik fő attrakciója a nagymedence /25 méteres/, a másiké az aroma és a finn szauna, meg az infrakabin. De úgy egyébként mindenütt ízlésesen kövezett vizzel teli csobogók, ejtőzők, pihenők, merülők, ülők, állók, hidegebbek, melegebbek. Kb 20 kisebb nagyobb látványmedence. Igényes pihenőterekkel, öltözőkkel.                                                                                                                                                                                             Anna Fürdő - wellness (4).jpg   Pihengetnek a buborékmanók.

Vasárnap délután van, az imitt-amott felbukkanó képernyőkön diszkréten duruzsol a Forma 1.

 

A hideg ivóvízről, szénsavasról vagy kevésbé olyanról a Dallmayr gondoskodik. A hot dog 300, és bár nincs majonéz, a kiszolgálás családias, kedves, igazán vendégmarasztaló. A kávé erős, a crema félcentis, a magas vérnyomásúak közül többen itthagyhatták már a fogukat emiatt.

653391.jpg   Szegedi bubi

És közben zajlik az élet.

Emitt egy pocakos szemüveges úr vizsgálgatja elmélyülten a nőket, majd megjelenik a felesége, és fixírozás jelentősen alábbhagy. 

Amott egy mosolygó jóember csobban a merülőbe /vízhőfok: 13 C/ majd a másodpercek múlva felbukkanó fej mosolyogva körbenézi, kik látták az eseményt. És utána mindez kb tizenötször. Fókacirkusz.

Egy másik fickó a buzgármedence szélén fújja strandlabda-méretűre a fekete fürdőgatyáját.

DE úgy láthatólag mindenki normális, félve ügyelnek a másik nyugalmának, kikapcsolódásának teljességére.

Mi se zavarjuk meg azt a párt, aki képes  vasárnap délután a nyilvános medencéből nyilvánosházat csinálni.

Innen is elégedetten sétálunk ki, örülünk, hogy ilyen kellemesre sikerült mindkét felfedező túra.

Örömmel ajánljuk mindkettőt, a pénztárca vastagságát és az előítéletek számát tekintve tessenek választani.

Megfelelő időpontban mindkettő megéri!

Néhaság

2013.12.01. 17:10

Néha annyira váratlanul szépen...

...annyi felbukkanó örömmel /na jó és egy csipetnyi félősséggel/ történik végig egy nap...

...hogy beszélni se tudsz róla.

Mert hát nem is lehet.

Igen.

Bizony, néha  még az a hetvenkétezer magyar szó is kevés az ilyesmire.

Meg kell élni, nagyon mélyen.

Hatalmas örömmel.

DSC_6613kics.JPG

Apukám világa

2013.11.16. 17:51

Nyolcvan.

Sok az, vagy kevés?

Lehet, hogy sose tudjuk meg.

Mi minden volt máma?

Apró emlékek.

Hogy fotózás előtt ne feledjek filmet fűzni a gépbe.

És hogy van-e még 5 képkocka.

Meg a régmúlt. Hogy valamikor régen /sic!/ a vasútállomáson integettek a vagonokban utazó német tankosoknak, azok meg cukorkát dobáltak... és mentek Jugoszláviába. 

De nem cukorkát dobálni.

És hogy hova lett a vasúti híd, Rákosi akarta, de ezöknek inkább a rengeteg kamionnal köll szállítani, pedig még uszályon is olcsóbb lehetne.

Igen, apuka, de akkor - és ezt ne feledje - Tito láncos kutya volt.

De aztán néki meg lett bocsájtva.

Meg Dénes bácsinak is, aki kommunista volt, aztán forradalmár, aztán megint kommunista, most éppen valami más, és előléptették dandártábornagynak , vagy mi.

Igen apuka, lépkedni tudni kell. 

És akkor koccint és mosolygva összenéz a két összetartozó ember.

A hetvenöt éves és a nyolcvanas.

Nézik a szép tortát, amit a nyolcvanas régi szerelme, táncpartnere készített.

- Még tízet így! - mondják majdnem egyszerre, egymásnak, kacsintva.

Úgy legyen.

Ámen.

Valahogy úgy érzem, mintha megint a PÉLDAMUTATÁSRÓL szólna a történet.

...jól gondolom..?

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                           

DSC_6588kics.jpg

           Volt egyszer egy fiatal srác. Munkájában mackólábakat szerelgetett, szabadidejében fotózgatott, álmaiban csengetett, egy picit. 

           A munkaidőbe néha jelentősen belógott egy fiatal lány, aki ládákat fényképezett a műhely mögött. Kicsit húzta a lábát, naná, a baleset, de majd a fotózás feledtetni fogja  a fájdalmakat. A fiatal srác felkarolta, együtt ötleteltek a csudaképekről.

          A  szabadidőben a srác hétvégente a Hungária szálló táncos estjeire járt, itt ismerkedett meg a szegedi cukrászcsalád fiatal lányával, Rózsikával. Tánc táncot követett, hét hetet, és egyszer a táncterem ajtaján két Rózsika libbent be. A srácnak ez sok volt, látványban, érzésekben, és lépett. Odébb.

          Az álmai...nos az álmaiban mindig a Hajnóczy utcán járt. Követett valakit, valakiket. A célcsalád minden hétvégén itt sétált végig az utcán, egészen a Tiszavirág vendéglőig, ahol megvetették az elmúlt hetet ott, a fehér abrosznál, a nyitott ajtó huzatának hűvösében.

         Az álmokat kiszínezte és valósággá váltotta a bátortalan megszólítás, azok a hosszú beszélgetős séták, és az a délután, amikor a szakadó esőben a templomban igent mondtak egymásnak a tekintélyes sokadalom előtt.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                             Nos... azóta eltelt néhány év, mondjunk egy kerek számot: éppen ötven.

A fiatal srác felnőtt, felnevelte gyermekét és szeretettel szereti máig is a lányt.                                                                                                                                                                                                                              

        Tavasszal pedig úgy érezte, hogy ezt az ötven évet - ami, lám fent csak egyetlen sort érdemelt a történetben -  illően megünnepli.

       Egy délután elsétált a Hajnóczy utcába, és... megdöbbenve tapasztalta, hogy a Tiszavirág vendéglőt mesésen felújították. Jó jel, gondolta, csudajó.

       Meghívta volna ő azt a régi sokadalmat, akik annak idején azokat az igeneket meghallgatták ott a templomban. De mára... mára csak az Ördögh lány tudott eljönni. Örömmel jött, de... Laci bácsit, Pistát, Ferit, a mindig szivarozó Ferenc tatát, a pogácsaimádó Jolánka nénit - nos őket csak ideképzelni lehetett fölénk, valahová a hullámtetőn túlra.

       No de a tisztelendő atya . Őt könnyű volt megtalálni. A szomszéd sávban úszott mindig a medencében, sőt kicsit gyorsabban, mint történetünk főszereplője. Nosza, két hossz között megbeszélték az újabb templomi megerősítést. Így, nyolcvanvalahány évesen.

      A régi fotóslány is felbukkant egy üzenet erejéig , jó egészséget kívánva a mackókészítőnek a neten - bizony , hisz mégiscsak a XXI. században élünk most már.

      A torta se akárhonnan jött. Igen, Rózsikától vagy Piroskától , szégyen nem szégyen mi is keverjük az azóta felcseperedett üzletvezető néniket. El kellett érte biciklizni a régi Hungária mellett, felidézve azokat a hétvégi bálakat. A kétlányok lánya örömmel nyújtotta át a gesztenyetortát egy nagy tál pogácsa kiséretében, majd hozzátette: anyukája egy nagy kacsintást is küld ajándékul! /hogy melyikük, nos azt sose tudjuk meg!/ 

       És most itt ülünk mindannyian, hogy felidézzük azt az egy sornyi ötven évet.

       Hogy koccintsunk a többiekkel is , ott fenn, a hullámtető felett.

       És megköszönjük ennek a két, immár kicsit nehezen táncoló embernek ezt a példát mutató, szeretetteljes összetartást.

 Amilyen bizony, már nagyon kevés van itten, a Majomházban.                                                                                                                                                                                                                                                     

DSC_2809.JPG

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                    És még mielőtt elfutsz a mese végével, kedves Olvasó, azt gondolom mondanom se kell, hogy napra pontosan, ötven évvel a nevezetes nap után, a Teremtő kedves emlékezős ajándékaként:

MOST IS SZAKAD AZ ESŐ!

       

      

Egy délkelet-skandináv krimi

2012.10.28. 20:00

 Intró, öltönyben

És akkor elhatároztam, hogy öltönyt veszek fel.

Fekete inggel, hogy  a maffia-szcéna is beússzon.

Már a bejáratnál le dzsézönsztetemeznek, de ez belefér.

Imidzsjavító hatás , ilyesmi.                                                                                                                                                                                      

Sopranos.jpg

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                         Az öltöny hatása RÁM viszont olyan , amilyen.

Brutálisan tahósítja a járásom, a gondolkodásom, egész lényemet.

Tarzán Nyújorkban.

Ráadásul a nadrág szűk.

Alig fér el benne a hó végére tartalékolt húszezres.

Sőt. 

Nem is AKAR elférni.

Kicsusszan ő, egy óvatlan pillanatban.                                                                                                                                                                                   

Idegbeteg ünnep                                                                                              

Holnap lesz Nagy Októberi Hülyeségtiráda.

Ilyenkor az emberfia a sok hülyeség/hazugság hallatán kompenzál.

Elsősorban gasztronómiailag.

Hétfőn nosza , vásároljunk be.

Opsz.....de hol van...hol....a PÉÉÉZ?

Üres zsebek vannak itten, átturkált dzsekik, kibelezett nadrágok szanaszét.

Ágy alja, sőt..ó, Uram, ne hagyj el: 

A szemetes akkurátus átturkálása, a higiéniai szempontok maximális tiszteletbentartásával.

Aztán telefon az esetleges kisegítőnek, apukámnak.

- Mér így, mér úgy, hogy lehet ennyire így élni?

- Apuka...hát, úgy, hogy értelmiségi vagyok. Cseppnél cseppnyivel kevesebb értelemmel.                                                                                                                                                                                                                                       

128601_908389691_big.jpg

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                    Nosza, azért csurran egy kevés segítség, el is iszkolok vele a közeli minőségi bevásárlóközpontba.

A kevés píz beosztása, minimál árú, maximál laktató étel beszerzése.

A lecsókolbásztól azért ledermedek, félhangosan magam elé is morgom:

- Süllyedés, sőt zuhanás van. Nem kicsi.

És akkor erre ráhabzik néhány hülye, aki szónoknak GONDOLJA magát.                                                                                                                  

Forró nyomon                                                                                                                                                                                                           

A suliba menet már végigröhögöm az utat. Elvégre milyen éllel lehet feltenni a következő kérdést:

" -Nem tetszettek véletlen találni egy /vagy két/ húszezrest?"

Erre csak egy adekvát válasz lehet:

"- Dehogynem, minnyá hármat is!"

Szóval a portán már értelmetlen vigyorgással kérdezem a dolgot.

Válasz:

-Nem. Nem...

Eltelik kb. 10 /tíííz!/ perc, amikor a csendes hivatalsegéd, Gizike odatéblábol mellém, és azt suttogja:

- Hm...talán...talán meg kéne kérdezni Jánost.. 

János a gazdaságis. Nosza, megkérdezem.

János:

-Hm....meg kéne kérdezni Ildit....

Ildi a könyvtáros. Emeljük a tétet.

Ildi:

- Hm....el kéne nézned Zsuzsihoz....

Na itt már szakad a cérna, kitör a nevetés, de azér megyek. Megyek Zsuzsihoz, aki meg osztályfőnök.

Zsuzsi:

- Hm...Jánosnál jártál...?                                                                                                                                                                                                                                                                                                                 

columbo.jpg

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                            A kör bezárul, Délkelet-Skandinávia nem adja olcsón az infót, a húszezrest, a bármit.

Fussad a köröket, birka, és ha elfáradtál, fussad le még egyszer!

Hát akkor ismét János:

- Nos...az a helyzet, hogy a pénz megvan...legalábbis egy része...de a másik része...az bizony a McDonalds Hungary szíves vendégszeretetét élvezi!

                                                                                                                                                                              

És akkor a megoldás:
Vigyázat! Spoiler!                                                                                                                      

Azon a derűs októberi napon Lacika /kitalált név, hiszen kit hívnának önszántából egy derűs októberi napon Lacikának...?/ lenézett a suli padlózatára, és rámosolygott a Szerencse, Deák Ferenc képében. 

Nosza lehajolt, és felemelte a húszezrest. 

Mit volt mit tenni, elloholt a könyvtárba a fentebb említett Ildikó nénihez, és megmutatta a komoly lehajlással megkeresett húszast.

Ildi néni felvont szemöldökkel küldte a portára, mert hát szegény országban élünk, és ez a papírdarab bizony valakinek nagyon hiányozni fog!

Laci elindult, de akkor...akkor...nos akkor, úgy kétharmad távnál, elbizonytalanodott.

Hiszen neki is van lelke, vannak barátai, és olyan szépen süt a Nap!

A gondolatot tett követte, mint az újdonsült szegedi Soros György, villámgyorsan nagylelkű támogatásáról biztosította tíz kiválasztott osztálytársát, és átvitte őket a közeli Mekibe.

Annyit ettek, hogy biza négy almáspite majdnem ottmaradt az asztalon, de szerencsére odasomfordált két cés, és a maradványt is felküldték a Mindmegette.hu-ra.

Amint a lelkes (és a pénzemből teljességgel jóllakott) csapat a feljárón visszaközelített a sulihoz, váratlanul erkölcsi aggályaik támadtak:

- Nos..hm..mi lesz..jaj istenem....mi lesz ha...

...HA A SULIBA NEM ENGEDIK BE EZT A 14 PAPÍRPOHÁR COCA-COLÁT...?

Rögvest lehajigálták a kezükből a multikultit, és Lacika máris ott állhatott a Gazdasági Iroda bejáratánál a szintén fentebb említett János bácsinál:

- Csókolom. Hoztam tízezer forintot. Tessék rája vigyázni!                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                       

Szembesülés                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                  

Az eseménysor menete szépen lassan összeállt, és két szünet múlva félrehívtam Lacikát, és a védőügyvédjét.

Óvatosan kezdtem :

- Hm..és akkor most...hogyan tovább?

- Zsuzsa nénivel megbeszéltük, összeadjuk pénzt, és Misi bácsit teljes kárpótlásban részesítjük!

- Jó, jó, de otthon...anyának otthon mit mondasz majd..?

- AZ IGAZAT! Mert becsületes vagyok! /!!/

- De a pénz...azt hogy tudsz szerezni?

- A zsebpénzemből!

- ...van...?

- Nincs! ...öö...de majd LESZ!

Itten elvesztettem a beszélgetés további folyamát, belső kacagásom ki-kibuggyanva nem tudtam tövább követni a mit és a hogyant.

Vége főcím előtt                                                                                            

Egy szó, mint száz, három nap múlva tényleg összegyűlt az elmekizett pénz.

Hála érte a gyerekeknek, és a felnőttnek, aki erre az útra terelte őket.

Tanultunk belőle, javultunk általa.

Én talán sose többet nem veszem fel azt az ótvar öltönyt.

Ők is jobban figyelnek a mithogyanra.

A körbeküldözgetők meg..nos ők továbbra is pörgetni fognak, hiszen ez mégiscsak Délkelet-Skandinávia!

És a történet végére fusson be a két cés is:

- Csókolom! Volt négy almáspiténk!  Az kétszázötvennel számolva egy ezres!

Én meg megint egyedül maradtam kavargó gondolataimmal:

Hogy...szóval...csak tudnám, ki fogja kienni a mélyhűtőből a lecsókolbászt!                                                                                                                                                                                                                                       

Annex - Weissmuller, Johnny (Tarzan's New York Adventure)_04.jpg

Megfejthetetlen befejezések

2009.11.01. 09:55

   Totó néni imádott horgolni. A sok-sok színes gombolyagot egy sárga tálkában tartotta. Ez a tál kezdett egy nyári délután zenélni. Totó néni hozzám hajolt , és a fülembe súgta: ez egy varázstál, és szerinte még cukorkát is tojik a gombolyagok aljára.     

   Pista bácsiék sűrűn jöttek hozzánk vendégségbe. Ha Margit néni kijelentett valamit, azonnal jött az oldalbeszólás: "Ugyan, anyukám, neizéjjámáá!", és ez minden vendégségben, vagy harmincszor, amíg nem szedelőzködtek.

  Timi a bulgáriai kiránduláson varázsolt el kettőnket a szépségével. Hajtottunk rá hősiesen. Amikor tolmácsolni kellett, akkor engem szeretett, ha csókolózni, akkor Zoliba karolt. 

   Isti ragaszkodott a szüleihez. A mesetáborokra pedig mindig elsőként jelentkezett, imádott a Bükkben bóklászni. Mire észbekaptunk, a topmenedzser szülőket cipelte 13 évesen egész napos hegyi túrákra.

   Totó néni horgolótűvel a kezében ment el.

    Pista bácsi csak leült a konyhában , ahol elgondolkodó arccal találtak rá. 

   Timi hazajött Bulgárából, és sose lett 15 éves.

   Isti se . A ballagásra kismotort kapott.

   Ezek a történetek egyre csak gyűlnek, gyűlnek. Én nem tudok velük mit kezdeni, ezért aztán ide rejtettem őket.

Hogy ne csak ma, vagy holnap jussanak eszembe, hanem mindig, váratlanul, bárhol. 

 

 

 

 

 


 

 

süti beállítások módosítása